Hazudnék, ha mondanám, hogy nem tör rám a gondolat,
Hogy lesz, amikor már csak úgy hallhatod majd a hangomat,
Hogy felteszed a lemezem, hogy szóljon a rímek hegye,
De ha hívni próbálnál túl késő, nem lesz, aki felvegye.
Így egy kicsit megkésve, itt hagyom most emlékbe
Mindazt, ami ennek kapcsán szivárgott az elmémbe.
Elvégre már olyan régen belopták a fülembe,
Hogy gondosan pakolgassam a szavakat az ütemre.
Létezésem értéke, és elmúlásom rémképe
Beolvadt a zenémbe, de lehet, hogy nem kéne…
Mert mért ne? Kit érdekel minek mi a mértéke
Úgy is por és hamu lesz mindegyikünk a végére,
Ha szerencsém van még azt a kort is megérem,
Hogy földi létem tágabb összefüggéseit is megértsem.
És ezt soha nem kérem, de mindig reméltem,
Hogy tovább él az emlékem a barátaim lelkében.

Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz, mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt, mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.

Emlékem majd így hagy nyomot, ha véget ér az életem,
De pont azért, hogy te is érts az én emlékem, éltetem.
Bár bánatomban sokszor eltöprengetem rajta,
De tükörben az életem, vagy csak a látszat eltakarja?
Vajon számít e rám valaki, vajon lesz e, kinek hiányzom?
Vajon szeretnek majd akkor is, ha néha én is hibázom?
Az idő távlatából majd egyszer jussak azért eszedbe.
Remélem, hogy te is örülsz az emlékemen merengve.
Nevemre már nem emlékszel, egy ismeretlen folt csupán,
Csak elmosolyodsz rajta, hogy én néztem rád oly bután.
Lehet, hogy nem szerettél, bár én lennék az egyetlen,
Kinek emléke megmarad, hiszen ezért mindent megtettem.
Most kettesben csak én meg te, a zenész és a hallgató,
Ez érted szól, hisz emlékünk most így dalban hallható.
Én szeretettel adom ezt, remélem, érzed azt, hogy hozzád szól.
Hozzád, és ezt ezért írtam, majd veled lesz, ha elalszol.

Emlékezz rám…

Erdő mélyén dús fa lombját fúja még a szél,
Egyedül csak én nem értem, miről mit beszél,
Bánatomban forgolódom, görnyedek a földre.
Egyszer megígértem szeretni foglak téged mind örökre,
De elhagytál, nincs tovább, vége minden szépnek,
Nem maradt már semmi, csak egy ének fel az égnek.
Még mindig hiányzol, minden nap gondolok rád,
Minden percben fognám kezedet, csókolnám a szád.
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.
Már csak ennyire vagyok képes, csak ennyi telik tőlem,
Dallamok mögé rejtőzöm, mert mind idáig féltem.
Talán utoljára mondom el, mit érzek, de ez így marad,
A hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab.
Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot,
Csak annyit kérek, emlékezz rám, és ne kérdezd meg, ki bántott.

Emlékezz rám…

Szavam szívekbe fúródó dalból indítható rakéta,
Így nyomot hagy az éterben, megérzi a planéta.
De ki a hallgatásom nem érti, az a beszédemet sem.
Aki nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám, hogy megértsen.
Ez az életem emléke, emlékeztet elméket,
Hogy már nem vagyok itt, de néha mégis fellépek.
Csak játszottam és kacagva ástam a síromat,
Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat.
Bocsánat, ha könnyes szemmel szemléled ezt,
Így az idő távlatából, már minden másképp fest.
Egyszerű ember voltam egyszerű szavakkal,
Tele félelemmel, jah hatalmas falakkal.
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem,
Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem :
Születtem nyolcvan éltem halálomig,
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.

Emlékezz rám…